Mikor Judit két évvel ezelőtt átadta a borítékot - amiben egy kis kupon szerepelt, miszerint hivatalos vagyok felkeresni a munsteri Deutches Panzer Museum-ot, melybe több tucatnyi kedves barátom szállt be anyagilag - pontosan azt tettem, ami várható volt: kurva izgatott lettem, aztán a végletekig tologattam a dolgot.
Ugorjunk két és fél évet előre az időben (2025. szeptember 10., hajnali 2 óra): Szabival a hitvesi ágyban fekszünk ketten, miközben ő ordítva horkolva liheg a pofámba, én meg nem tudok visszaaludni az izgalomtól, mert pár óra múlva már úton leszünk Munsterbe, ahol végre élőben látunk egy IGAZI Tigrist (nem csak egy replikát, mint Tapolcán).
1. nap
Fél hatkor keltünk, Metykó Peti 6-ra jött, fél hétkor pedig már úton is voltunk Drezda felé (nagyjából 700 kb).
1-2 óránként megálltunk, ebédelni pedig letértünk a sztrádáról egy pici cseh falucskába. A helyi kocsma volt az "étterem" és hibátlan knédlis akármit ettünk, az itthoninál valamivel szolidabb áron.
A drezdai szállás valami istálló, vagy műhely lehetett annakelőtte, egy hosszú folyosóról nyílt minden szoba és konyha. Lepakoltunk és elindultunk sört keresni, ami meglepően nehéz feladat volt egy német városban.
Feltűnt, hogy az utcák tök üresek, alig volt autó, ember meg pláne. Oké, külvárosban voltunk, de akkor is.
Ez amúgy jellemző volt egész Németországra, az utcákon sehol senki. Hol lehetnek? Gyorsan megkaptuk a választ: az autópályán. Reggel-este tele voltak.
Na, de.
Kikötöttünk valami ifjúsági focipályán, mert a maps azt mondta, hogy itt van egy "kocsma", ami barokkos túlzás volt, hiszen csak egy büfé volt, amit egy vietnámi bácsi üzemeltetett.
Kiültünk a pálya mellé, kértünk négy sört, amit a rácsos ablakon adott ki nekünk és néztük a 12 évesek meccsét. Elég szürreális volt, de nagyon vicces.
Ho Si Minh bácsi jókedvűen hozta nekünk a sört, majd úgy a 4 kör tájékán megjelent egy ki tudja mióta a hűtő mögött heverő húsdarabbal, hogy nem kérjük-e, mert szívesen megcsinálja nekünk. Elég nehéz volt röhögés nélkül megállni. Aztán hozott grátisz egy nagy tál csipszet, úgyhogy úgy éreztük megfelelőnek, ha még egy ötödik kört is rendelünk.
Besötétedett, úgyhogy elindultunk a szállás felé, de közben megálltunk egy baromi jó Dürümre, ami asszem olyan 7 euró lehetett és konkrétan akkora volt, mint az alkarom. Kétszer simán jóllakik vele az ember, de nem akkor, mikor megivott öt sört: lement egyből.
A szálláson még a két agysebész nekiállt veretni a happy hardcore-t, én azon izgultam, hogy mikor rúgják ránk a szomszédok az ajtót, de nem történt ilyen.
A nappali szobában aludt Peti, ahol volt egy akkora tévé, hogy az autóba nem fért volna bele. 10 körül már lefeküdtünk, mert másnap sok dolog volt.
2. nap
Reggel 8 fele elsétáltunk Szabival a város felé, és az egyik kereszteződés elhagyása után hirtelen feléledt a város: egyszercsak azt vettük észre, hogy rendes városi zaj van körülöttünk, ami 1 perccel előtte még nem volt. Elég bizarr.
Találtunk egy jópofa reggelizőt, ahol mindketten előadhattuk a frenetikus német tudásunkat a pincérnőnek. Mikor kérdeztem, hogy lehet-e kártyával fizetni, a néni azt mondta "Neeee", vagy valami hasonló. Kiderült, hogy ez drezdaiul azt jelenti, hogy igen, lehet. Ma is tanultam valamit.
Visszaslattyogtunk, összepakoltunk, én meg lenyúltam egy kiskanalat a szállásról, mert a grízes fehérjelófaszomat (asszem valami Lidl-es, de itthon nem láttam még) csak úgy tudtam megenni. Ennyi férjen bele.
Militärhistorisches Museum der Bundeswehr
10-re a drezdai hadtörténeti múzeumhoz hajtottunk, majd be is fizettem mind a négyőnket, tekintve, hogy zsíros 5 euróba került a jegy. A múzeum egy négy emeletes monstrum, alulról kell felfelé haladni.
A legalsó szinten volt összefoglalva jó pár évszázad, ezek nem voltak túl érdekesek, az első emeleten viszont már a világháborúk voltak.
Elég hülyén volt felfestve az ajánlott útvonal, így folyamatosan eltévedtünk és össze-vissza mentünk, valamint olyan kurva sötét volt, hogy SEMMIT nem lehetett elolvasni.
Először azt hittem, hogy a régi dolgok védelme érdekében, de aztán rájöttem, hogy ez valami hangulati dolog lehet. Mindenesetre a szemem kifolyt, mire valamit el tudtam olvasni, ami tényleg érdekelt.
Volt itt minden, horogkeresztes zongorától kezdve Hitler kampányposzterén keresztül a vaskeresztes Trabantig.
Délben kimentünk a kocsihoz egy szünetre, meg kajálni, ugyanis a kibaszott büfé nem volt nyitva. Még egy kávéautomata sem volt. Oké, péntek volt, nem is voltak sokan.
Nagyon érdekes volt még az a terem, ahol az állatok szerepéről volt szó a háborúkban, a felsőbb szinteken meg kicsit megerőszakolták már a dolgot, mert a nyelv és a divat (??) kapcsolatáról értekeztek a háborúval.
A felső emeleten ki lehetett menni egy teraszra, amiről rá lehetett látni Drezdára - a padló viszont egy rácsozat volt és mikor először néztem le, reflexből megszédültem és majdnem összecsuklottam.
A múzeum udvarán hadászati kiállítás volt, kurva jól nézett ki, ahogyan egymással szemben állították fel a páncélosokat: egymás megfelelői az ellenségnél.
Majdnem 5 órát töltöttünk el a múzeumban, de aztán indulni kellett, mert Munster bő 4 óra vezetésre volt. Előtte még kóvályogtunk egy jót a városban, a budapesti egyirányú utcák lónak a fasza Drezdához képest.
A hippi negyedben találtunk egy jó török kajázót, ahol szintén 7 ojróért ettünk egy jó nagy dürümöt, aztán el is indultunk Munsterbe.
Itt a Volvo ülés már nagyon csípett, a fejtámla semmilyen kibaszott irányba nem volt állítható, így azt hittem már leszakad a nyakam, de csak odaértünk a városkába a helyi Lidl zárása előtt, ahol feltankoltunk kajából meg sörből, aztán bevettük az AirBnB-t, ami a helyi lila akác közben volt, a szomszéd házra pedig kúró flamingók voltak felfestve. Érdekes koncepció.
A házhoz tartozott egy jópofa kert és terasz, északon később megy le a nap, így kint pofáztunk és söröztünk, miközben Áron verette youtube-ról a páncélosok anyagösszetételének mélyelemzését.
3. nap
Deutches Panzermuseum Munster
A reggeli tápászkodás után oda is mentünk a múzeumhoz a 10-es nyitásra.
Az izgalom a tetőfokára hágott: már a múzeum udvarán is állt pár járgány ízelítő gyanánt, de maga a fő attrakció egy lineárisan megtervezett élmény volt - több fedett hangár volt összekötve és mindegyiknek megvolt a tematikája, természetesen időrendi sorrendben, kezdve az első világháborúval.
Aki békét akar, az beszéljen a háborúról.
A németek hozták a formájukat, mert minden CSAK németül volt kiírva - kicsit lefittyedt a szám, tekintve, hogy hiába van nekem felsőfokúm 2015-ből, az a némettudás erősen megkopott (=eltűnt) - de szerencsére adtak egy audio guide kütyüt ingyé', amin a legtöbb dolgot el lehetett olvasni angolul is és meg is lehetett hallgatni.
Rögtön az első teremben volt a híres A7V, amiből pár tucatot gyártottak és az itt látható darabot ezer helyről kirakózták össze, a világon az egyetlen fennmaradt darab (amit csak Mephistonak neveztek el) Ausztráliában, a canberrai War Memorial-ban látható, amit anno, még 2009-ben volt szerencsém megtekinteni.
Természetesen itt volt az eredetileg "mezőgazdasági járműnek" fejlesztett Panzer I-es is (az első világháború után németország hadserege 100 ezer főben volt maximalizálva és nem igazán lehetett hadiipara sem, így a Panzerek fejlesztése titokban folyt.).
A Deutches Afrika Korps Panzer III-asa láttán kezdett igazán gyöngyözni a homlokom: ez a járgány konkrétan ott volt észak-afrikában Rommel seregénél, ahol Almássy gróf is szolgált. (Szegény járgányt kiégve találták meg, így erős felújításra szorult).
Tovább haladva ötletesen egymás mellé voltak sorakoztatva az egy "kaliberű" tankok: balról az amcsi M4 Sherman, középen a ruszki T-34-es, míg bal oldalt a német, szintén speckó DAK festésű Panzer IV-es.
Nem tudtam nem röhögni, mikor közelebbről megnéztem a ruszki T-34-es és a német Panzer IV-es hegesztéseit, szerintem a képek magukért beszélnek, találd ki melyik a német, és melyik az orosz.
Természetesen az egyik fő attrakció a Tigris volt - a képen látható gépezet a "Plastiger", igazából "csak" egy replika, műanyagból készült, de így is évekig dolgoztak rajta és majdnem 4 tonnát nyom.
Nagy szerencsénkre a múzeum kölcsönkapott pár évre egy igazi Tigrist is, ami a Frankentiger név alatt fut - kismillió helyről összekukázott alkatrészekből rakták össze, de ez egy kvázi eredeti. A legendás 88 mm-es löveg igen sok borsot tört a szövetségesek orra alá. (Fun fact: a Tigris 100 km-es sík terepen 300-500 lityót fogyasztott, míg terepen ez lazán felugrott 700-800ra is.)
A német vezetés egyébként azért döntött a benzines Maybach motorok mellett, mert a meglévő lignitkészletekből könnyebben tudtak előállítani benzint, mint dízelt. A teljesítménynyereség minimális volt.
Nagyjából itt tartottunk is egy ebédszünetet, és mivel az egész kisvárosban semmi kibaszott étterem nem volt nyitva szombat délben, kivéve a múzeummal szembeni büfét, kénytelenek voltunk egy közepesen szar rántotthússal beérni. Ha Munsterben laknék, már tudom milyen vállalkozást nyitnék.
Volt természetesen Panther is, Jagdpanzer 38-as (páncélvadász, amit már a háború vége felé fejlesztettek ki, mikor rájöttek, hogy nem a "minél nagyobb, annál jobb" a nyerő strategia a designnál, hiszen a Királytigris (Königstiger) is gyakorlatilag egy karbantartási katasztrófa volt, arról nem is beszélve, hogy a "gyorsan mindent tegnapra", valamint a "majd a felhasználók élesben tesztelik nekünk" gyártás miatt eleve tele volt konstrukciós hibákkal. Szóval a Jagdpanzer páncélvadászok lövege fix volt, így jóval egyszerűbb (és olcsóbb) volt a gyártásuk.
Panzerkampfwagen V Panther
Jagdpanzer 38
Panzerkampfwagen Tiger Ausf. B, vagyis a Királytigris
Kicsit tovább haladva az időben, már előkerültek a Leopard-ok, valamint Leopard 2-esek, amik a mai napig a Bundeswehr gerincét képezik.
Volt egy tökéletes állapotban lévő Panzerhaubitze 2000 tarack, ami Ukrajnában elég sok borsot tört az oroszok orra alá. Mire jó a tarack? Mivel ívben is tud felfelé lőni, így a hegy mögött rejtőző ellenséget is palacsintává tudja lapítani. A kép nem adja vissza, de ez a gép KURVA nagy volt.
A teljesség igénye nélkül, volt még T-54-es (illetve testvérkéje, a T-55-ös, aminek a módosított, vontató változatát (VT-55-ös) volt szerencsém szintén Judit jóvoltából vezetni 2021-ben, ami életem egyik legnagyobb élménye volt), ami a világ legnagyobb darabszámban gyártott tankja a mai napig (ha figyelembe vesszük a különböző változatokat, és azokat mind egy kategóriába vesszük). 
Találtunk több BMP-t is, valamint a legviccesebb a lopakodó páncélos volt. Lopakodó. Páncélos. 
Mielőtt nagyot kacagnánk rajta: természetesen NEM a láthatatlanság miatt lopakodó, hanem sokkal inkább, hogy a radarok, és hődetektorok sokkal nehezebben detektálják.
A szögben álló páncélzat ugyan a radarjelekkel jobban bánik, ám a lövegeket előszeretettel megfogja, így ez igazából csak egy kísérleti irány volt, amiből aztán semmi nem lett, mindenesetre király, hogy lehetett ilyet is látni.
Kijutottunk az udvarra, ahol hídvetőt is láttunk (Brückenlegepanzer Biber): a Leo egyes vázára lett ráépítve egy 22 méteres híd, amit 2-3 perc alatt fel tud állítani, hogy a többi tank át tudjon haladni rajta.
A legkirályabb az volt, hogy az udvaron egy Leopard-ba be is lehetett mászni. Hát, a tankozást nem az én méreteimre tervezték, az tuti.
A túra végén volt még egy bazár is, ahol egy bögrébe fektettem be, és a többiek feltankoltak (haha) mindenféle haszontalan pólóval, kulcstartóval és egyébb kacatokkal.
Majdnem 6 órát töltöttünk el a múzeumban, olyan mennyiségű információt szívtunk magunkba, hogy teljesen lezsibbadt az agyunk. Hazasétáltunk, megkajáltunk és szintén bontottunk egy sört.
4. nap
A reggeli fél hatos kelés kissé csípett, dehát majdnem 1200 km állt előttünk és Pestről nekünk még haza kellett verekednünk magunkat Áronnal. Elég jó időt mentünk, Peti és Szabi felváltva vezettek, alig álltunk meg, akkor is max 10 percre, már mindenki haza akart érni.
Az ebédeléssel sem baszakodtunk, az előző nap gyártott szendvicseket majszoltuk. Hat óra előtt már Pesten voltunk, onnan még egy háromnegyed óra volt Fekélyvár, amivel a kaland le is zárult.
Összefoglaló
A hazaút 1200 kilométere csendesebb volt. Az agyunk tele volt adatokkal, a telefonunk képekkel, a gyomrunk pedig szendvicsekkel. Jó mulatság, férfimunka volt, ahogy mondani szokás. De az igazság az, hogy a Tigris csak egy ürügy volt.
Egy ürügy arra, hogy végre kimozduljunk, és pár napig csak a sör, a benzingőz, az acél és a hülyeség számítson. És ez minden pénzt és várakozást megért.
Hatalmas köszönet a sok barátnak, akik ezt összedobták, Juditnak, aki az egészet megszervezte, és persze a csapatnak - Szabinak, Petinek és Áronnak - a felejthetetlen útért!